Túl a sövényen

animációs (szinkronizált)

Szereplők:

Gyártó:	DreamWorks Pictures
Eredeti cím:	Over the hedge
Executive producer:	Bill Damaschke
Forgatókönyvírók:	Lorne Cameron és David Hoselton, Len Blum
Producer:	Bonnie Arnold
Rendező/Forgatókönyvíró:	Karey Kirkpatrick
Rendező:	Tim Johnson

Országos bemutató:

2006.július 06.

Itt a tavasz, Verne, a teknőc, és erdei barátai felébrednek téli álmukból, és indulnának élelmet gyűjteni jövő télre. Igen ám, de valami szörnyűség állja útjukat. Hatalmas. És zöld. És félelmetes. És csupa levél. És mégsem a postás bácsi.
Hanem a SÖVÉNY.
A sövény, amely keresztülszeli birodalmukat, és a túloldalán immáron nem a békés, barátságos erdő van. Hanem egy furcsa, veszedelmekkel és idétlen lényekkel teli, idegen terület. A lakópark.

Leaszfaltozott édenkert

A film „címszereplője” maga a Sövény, amit az erdei állatok Steve-nek keresztelnek el, mivel hirtelen megjelenése megrémíti őket, és úgy gondolják, ha nevet adnak neki, akkor kevésbé lesz ijesztő. Kathy Altieri produkciós tervező elmondja, hogy a látszólag statikus, tömb alakú levélzetet renderelni sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszik. – Ránézel egy sövényre és azt hiszed ez a legkönnyebb dolog a világon. Egy sövény; csak levelek egy doboz körül. Mennyire lehet az nehéz? Higgyétek el, a mi sövényünket hihetetlen nehéz volt megvalósítani, mind művészeti, mind technikai szempontból. Főleg az volt nagy kihívás, amikor a karakterek átsétáltak a sövényen. – Megalkottunk több, különböző, egyszerű dizájnt fákhoz, bokrokhoz és fűhöz, valamint számos olyat, amit mi „festő effektusnak” hívunk, amik kis, díszlet-öltöztető növények, amiket itt-ott el tudtunk helyezni az erdőben – folytatja Altieri. – A számítógépben mindezeket kombinálni, újrakombinálni, megforgatni, újranöveszteni, újrafelszínezni, újraszínezni és újratextúrázni lehetett, hogy megjelenítsük ezt a csodálatosan gazdag erdőt. Az effektus csapattal együtt dolgozva bármely fát vagy növényt a szükségleteinknek megfelelően tudtunk kialakítani. Valójában az erdő megalkotásában a legnehezebb a szükséges renderelési idő hossza az adatok puszta mennyisége miatt. Nagyon komoly technikai támasz hatalmas sebességgel állt rendelkezésre, hogy megteremthessük ezt a sok csodálatos dolgot a háttérben, mint amilyenek például a szellőben lágyan lengő falevelek. A sövény határvonalként szolgált a természetes környezet és a mesterséges kertvárosi világ között. Mindkét világot úgy alakították ki, hogy szokatlan szemszögből láthassuk azokat. – Mindenképpen az állatok szemszögéből akartuk elmesélni a történetet – mondja Altieri. – Ezt úgy próbáltuk elérni, hogy nagy figyelmet szenteltünk világunk alsóbb régióinak. – A kutatómunkánk nagy része abból állt, hogy hason csúszva közlekedtünk, mindenhová, ahová a kis állatkák mennének, és megnéztük a dolgokat mindenféle furcsa szögből – mondja Christian Schellewald művészeti rendező. – Néha munkába menet megálltam, hasra feküdtem az aszfalton és fotóztam. Mindenki nézett és csodálkozott, hogy vajon mit művelek. – Az arány igen fontos filmtechnikai elem ebben a filmben, például amikor a konyha akkora, mint egy katedrális – veszi át a szót Damon O’Beirne layout vezető. – De az állatok mérete nem csak környezetükhöz képest, hanem az emberekhez képest is fontos. Egy dolog megfigyelni egy mosómedve vagy teknős magasságát és megállapítani, hogy „oké, a kamerát közel kell tennem a földhöz”, de hogy azt érezzük, tényleg ott vagyunk az állatokkal, azt szerettük volna elérni. O’Beirne elmeséli, hogy a layout csapat egyik tagja ötletesen illusztrálta az elképzelést. – Dave Morehead egy kamerát kötött egy kutya hátára és elengedte futni. Nagyon érdekes volt megnézni a felvételt. Nem csak azt a szemszöget mutatta meg, hanem azt is megtudtuk belőle, hogy nagyjából hogyan kell a kameránknak mozognia. A rendezők azt is kitalálták, hogyan segítsenek a filmen dolgozó embereknek azonosulni az állatok perspektívájával. A DreamWorks Animation kampuszán áll egy ötszintes garázsépület, amelynek egyik falát teljesen befutotta a repkény. Ha valaki alá áll és felnéz, könnyen elképzelheti, milyen érzés lehet egy kis állat számára, amikor eltörpül egy óriási sövény mellett. – Egy 180 centi magas sövény számunkra nem olyan nagy, de ez a film arról szól, hogy a világot más perspektívából nézzük – mondja Karey Kirkpatrick rendező. – Mindenkinek, aki ezen a filmen dolgozott, oda kellett állnia az alá a fal alá, hogy megértse, milyen lehet az állatoknak ebben a helyzetben, és remélhetőleg ez a felfedezés hatással volt a munkájukra.

A terentmények sokfélesége

A képregény alkotói tudták, hogy nagy kihívás karaktereiket átültetni a filmvászonra, és elégedettek voltak az eredménnyel. – Csak a kis fekete-fehér firkáim voltak meg nekik kiindulópontként – mondja T Lewis. – Amikor végre láthattam az egészet életre kelni, nem voltam felkészülve rá. A színek, a gazdagság és a szépség... megdöbbentő volt. Számomra olyan volt, mint Dorkának besétálni Óz birodalmába a fekete-fehér kansasi házból. Fantasztikus volt. Fry egyetért. – Mindig ijesztő látni életre kelni az alkotásodat, elgondolkozni, hogy „Így képzeltem ezt el a fejemben?” És az olvasóink, vajon így képzelték el? De csodálatos munkát végeztek és hűek maradtak a karaktereinkhez. Kathy Altieri produkciós tervező, aki a film minden dizájn eleméért felelt a karakterektől kezdve a környezetükig, megjegyzi: – A képregény karaktereinek belső vonzerejük van, de vizuálisan kidolgozottabbá kellett tennünk őket, hogy a közönség érezhesse azt a kapcsolatot velük, amire a filmünkben törekedni akartunk. A Túl a sövényen című filmben szereplő állatokkal már élőben is találkozhattunk, de se nem egyszerű, se nem tanácsos olyan közel menni hozzájuk, ami a tanulmányozásukhoz szükséges lenne. Ehelyett Julie Scardina, a Sea World és a Busch Gardens „nagykövete”, elvitte a DreamWorks Animationhöz a film főszereplőit, hogy minden részleg személyesen megismerkedhessen az állatokkal, amiket meg kellett tervezniük és animálniuk. A csapatok megnézhették, hogyan mozognak az állatok és megfigyelhették, sőt, meg is érinthették a szőrüket, tüskéjüket vagy páncéljukat. – Az, hogy tényleg közelről megfigyelhettük az állatainkat, csodálatos lehetőség volt – mondja Johnson. – Megmutatta nekünk, hogy egészen különböző testbeszédük, mozgásuk, arcuk és személyiségük van. Bár ismerjük ezeket a fajokat, mégis sok felfedezést tettünk: a mosómedve érdeklődése, az ujjaik gyorsasága, és ahogy mindent meg akarnak érinteni; a kövérkés tarajos sünök, amik imádnivalóak voltak – senki nem számított arra, hogy olyanok, mint valami tüskés kis macik; a bölcsesség a teknős arcán; és még a mókusok is... persze mindannyian láttuk már őket, keresztül iramodni a parkon vagy a kertünkön, de hogy elég közel legyünk hozzájuk ahhoz, hogy lássuk az elektromosságot a szemükben... Az egész nagyon inspiráló volt. Lehetőséget adott az embereinknek, hogy megbecsülhessék ezeknek az állatoknak a szellemét és egyéniségét, és mindez befolyásolta nem csak azt, ahogyan a karakter dizájnt megközelítettük, hanem a karakterek személyiségét és egyéni történetszálát is. A Túl a sövényen című film aranyos, szőrös állatkái pontosan a szőrösségük miatt komoly kihívást jelentettek a filmkészítők számára. Verne, a teknős kivételével minden állat szőrös, és minden faj bundája különböző sajátosságokkal bír. A Túl a sövényen a DreamWorks Animation első számítógép-animációs filmje, amiben a teljes szőrzet dinamikus, vagyis a szőrzet maga a fejtől a lábujjakig animálható. A szőrzet rendszert a paróka rendszerből fejlesztették ki, amelyet először a Shrek 2-ben használtak és a Madagaszkárhoz tovább fejlesztettek. A Túl a sövényen című filmhez a rendszert exponenciálisan kellett bővíteni. A program alapja a rengeteg „vezető szőr”, amelyeket az egyes karakterek számítógépes modelljére helyeztek és a szőrzet mozgásának sablonjaként szolgáltak. A vezető szőröket manipulálva az animátorok mozgatni és formázni tudták a szőrzetet – minél több vezető szőr volt, annál finomabban tudták irányítani. A vezető szőrökhöz különböző paramétereket is hozzá tudtak rendelni, így az animátorok megválaszthatták az egyes jelenetekben a mozgás mértékét. A vezető szőrök számát és elhelyezkedését a cselekménynek megfelelően állíthatták be minden egyes karakteren. Mint minden először használt technikával, ezzel is voltak kezdetben problémák. A tarajos sünök hosszú, hegyes tüskéi különösen bonyolult feladatot jelentettek. – A tüskék nagyon hosszúak voltak, ezért erőteljesen kellett mozogniuk. Ám miután az első jeleneteket megnéztük, a tüskékből vissza kellett vágnunk, mert a sünök folyton egymást döfködték – magyarázza Nicolas Scapel vezető karakter technikai rendező. Hogy az animátorok irányíthassák a többszáz tüskét, a karakter technikai rendezők megalkották a „szőr mágnesek” rendszerét, felhasználva a paróka rendszert. Ezen kívül animálható geometriai formákat terveztek meg azért, hogy a szőrzet vagy a tüskék kívülről eldeformálódjanak, amikor hozzáérnek egy tárgyhoz vagy másik karakterhez. Craig Ring vizuális effektus szakember azt mondja, hogy a számítógép-animáció állandó fejlődése ellenére „a dolgok még mindig nem tudják, hogy mikor mennek neki egymásnak. Ahányszor a sünök megfordultak, a tüskéik átszúrtak más karaktereket vagy tárgyakat. Állandóan manipuláltuk őket, hogy elhajoljanak az útból. Megvilágítani is nagy kihívás volt őket, mivel a tüskék hosszúak, hegyesek és a színük átmenetes. Nehéz volt elérni, hogy jól nézzenek ki, de a végeredmény megérte az erőfeszítést. Mivel Verne teknős, nincs szőre, de a páncélja sem jelentett egyszerű feladatot. John Hill vezető animátor ezt mondja: – Verne nagy pácélt hord, ezért olyan volt animálni, mint egy kövérkés, alacsony embert, nehéz hátizsákkal, ami akadályozza a karjait és a lábait is. Eltartott egy darabig, míg rájöttünk, hogyan animáljuk, miközben jár, például, mert ha túl magasat lépett, a lába egyenesen átment a páncélon, és ezt nem lehetett. Úgyhogy ez volt az egyik a problémák közül, amiket meg kellett oldanunk.

Az eredeti banda

Van egy állat, ami nem csak megtanult boldogulni, de egyenesen jól is érzi magát a kertvárosok aszfaltozott és előre csomagolt világában. Egy vállalkozó szellemű mosómedve, Stikli, megtalálta a módját, hogy saját javára fordítsa a többi állat veszteségét. Bruce Willis, aki a film eredetijében Stiklinek kölcsönzi a hangját, ezt mondja: – Szórakoztató volt Stikli bőrébe bújni. Vakmerő mosómedve, az állatok birodalmának David Addison-ja – meséli, utalva A simlis és a szende (Moonlighting) című sorozatban alakított szerepére. – Az évek során Stikli begyűjtött egy csomó emberek által használt tárgyat, amiket egy golftáskában cipel magával – ez a saját trükktára. Nagyon okos, de számomra a karakter legvonzóbb tulajdonsága az, hogy megmutatja a sebezhetőségét. Valójában nagyon magányos kis mosómaci, aki belebotlik ebbe az állatcsaládba, és rájön, hogy közéjük szeretne tartozni. Ám a benne lakó szélhámos akar tőlük valamit, és a humor nagy része azokból a kellemetlen helyzetekből fakad, amelyekbe kényszeríti őket. Sok vicces dolog történik, ami a gyerekeknek tetszeni fog, de a humor nagy része kifejezetten felnőtteknek íródott. A film erősen bírálja a túlfogyasztást, és olyan tükröt tart az emberi viselkedés és általában a társadalom elé, amit szerintem mindenki viccesnek fog találni. Stikli szerencsétlenségére saját kárán tanulja meg a túlfogyasztás veszélyeit, amikor elfelejti a természet egyik fontos szabályát: csak azt vedd el, amire szükséged van. Miután egy dühös medve rajtakapja, hogy Stikli ellop tőle egy kocsirakomány élelmet, a mosómacinak egyetlen hete van arra, hogy visszaszolgáltassa azt, vagy az életével kell fizetnie. – Hogy fogja ezt megoldani? – teszi fel a kérdést Johnson, és meg is válaszolja: – Kihasználja ezeket a naiv ártatlanokat, és csellel ráveszi őket, hogy összegyűjtsenek annyi élelmet, amivel kifizetheti a medvét. Az ártatlan csapat vezetője egy Verne nevű teknős, aki a film eredetijében Garry Shandling hangján szólal meg. – Verne azzal van elfoglalva, hogy megvédje családját a nagyszájú Stiklitől, aki egyszer csak megjelenik közöttük és átveszi az irányítást – mondja Shandling. – Verne a kezdetektől fogva tart Stiklitől, mert érzi, hogy bizsereg a farkincája. Amikor ez történik, Verne tudja, hogy ébernek kell lennie, és minden, amit Stikli tesz, szinte megőrjíti a farkincáját. Verne megtanult bízni az ösztöneiben, hiszen ő a csapat legidősebb és legbölcsebb tagja. A teknősök faja már több millió éve él itt, és sokáig élnek. Szerintem Verne nagyjából 120 éves, de, ha mondhatom így, 70-nek néz ki, legfeljebb 75-nek... persze smink nélkül. Míg Verne a legóvatosabb a csapatban, Hami, a hiperaktív mókus a legóvatlanabb. Ő azonnal megkedveli Stiklit. Steve Carell, aki a film eredetijében Haminak kölcsözni a hangját, ezt mondja róla: – Hami mindig kitart a barátai mellett; nagyon aranyos és nagyon tud szeretni. Ha csak rá gondolok, elbőgöm magam, mert ő a legédesebb állatka. Viszont nagyon rövid ideig köti le valami a figyelmét. Meglát valami újat, és azonnal rátapad, legyen az kaja, vagy egy barátja. Egészen elbűvöli az élet, és szerintem ez az egyik legjobb tulajdonsága. A legtöbbet hozza ki az életből... ezer százalékra felfokozva. Hami édes optimizmusának ellenpólusa Stella, a borz, aki számára az élet egyszerűen bűzlik. Stella a film eredetijében Wanda Sykes hangján szólal meg, aki megérti a karakter életfelfogását. – Stellának minden joga megvan, hogy mogorva és ingerlékeny legyen. Ki ne lenne ilyen, ha állandóan bűzlene? Stella nagyszerű; megérti ezt. Úgy gondolkozik, hogy „Ezeket a lapokat osztották nekem. Borz vagyok. Az emberek meglátnak és elrohannak. Ilyen az életem. Bűzlik, de tudom, hogy bűzlik, és el tudom viselni... de nem feltétlenül pozitív hangnemben.

Képregényből a filmvászonra

Azért esznek, hogy éljenek. Mi azért élünk, hogy együnk. Elveszik, ami kell nekik, és használják, amit elvesznek. Mi elvesszük, amit akarunk... aztán még többet akarunk. Valószínűleg mi vagyunk a Föld legfurcsább lényei. Két jóbarát, egy mosómedve és egy teknős, már több mint tíz éve figyeli mű-világunkat a népszerű képregény, az Over the Hedge lapjain. Michael Fry történeteit T Lewis illusztrálta. Képregényük először 1995 júniusában jelent meg, és azóta tartanak ferde tükröt elénk és mutatják meg világunkat az állatok szemén keresztül. – A helyszín nagyszerű, hiszen bárki, akinek kertje van, kapcsolatba került már vadon élő állatokkal – magyarázza Michael Fry. – Ez mindenképpen így volt velem – mondja T Lewis. – Kertvárosban laktam, és gyakran láttam mókusokat és nyulakat a kertben, és mosómedvéket, amik az ablakot kaparták és élelmet kerestek. Tim Johnson rendező hozzáteszi, hogy a kertekbe merészkedő vadon élő állatokkal a világon bárhol találkozhatunk, nem csak amerikai kertvárosokban. – Akár Chicago, akár Párizs külvárosában jársz; akár vidéken élsz, akár nagyvárosban, mindenhol vannak olyan állatok, amiknek meg kellett tanulniuk együtt élni azzal, hogy már jóformán mindenütt emberek vannak. Bárhol jársz a világon, talán mások az állatfajok, de a csínytevéseik nagyjából ugyanazok. – Nézzük ezeket az állatokat és feltesszük a kérdést: „Vajon mire gondolnak?” Mi azt mondjuk, hogy arra gondolnak, be akarnak jutni a konyhánkba és a hűtőnkbe – mondja Fry nevetve. Johnson rámutat, hogy a Túl a sövényen (Over the Hedge) című film a képregények előtörténeteként szolgál. – Szívesen mondjuk, hogy a történetünk ott végződik, ahol a képregény kezdődik, hiszen a képregényben Verne és Stikli már régóta egy furcsa párt alkotnak és barátok. A film megmutatja, hogyan találkoztak először, ami lehetőséget adott nekünk, hogy a karaktereket egészen máshonnan közelítsük meg. Felszabadító volt számunka, de szorosan együttműködtünk Mike-kal és T-vel, hogy biztosan megmaradjunk az ő világuk keretei között. – Valójában mi élünk az állatok hátsó kertjében, nem pedig ők a miénkben – véli Bonnie Arnold producer. – A képregény és most a film arról szól, hogyan hat az állatok életére a külváros terjeszkedése, és hogyan kell alkalmazkodniuk, hogy boldoguljanak ebben az új környezetben.